Az előző rész: A rock értelme

A sztárkultusz nem a huszadik század hanyatló tömegkultúrájának terméke, de nem ám, és nem hiszem, hogy ezt különösebben magyarázni kellene. Például a barokk korszak énekesei, zenészei és előadóművészei sokszor legalább olyan hisztis, elviselhetetlen, agyatlan idióták voltak, mint mai kollegáik. Ők álltak a középpontban, és a ma nagy becsben tartott zeneszerzők nekik ugráltak: átírták, megrövidítették vagy épp kibővítették a darabokat, ahogyan az aktuális celeb-kasztrált kívánta.

Úgyhogy, ha szigorúan vesszük, a barokk művek autentikus előadásához a hisztis rinyálás is hozzá kell, hogy tartozzék, és komoly történészi kutatómunkával egészen biztosan komplett Barokk Blikket lehetne összeállítani, a „Balázs Pali gyermekkorában a zongorába bújt el” jellegű hírek korabeli megfelelőivel. A világgazdasági válság jótékony mellékhatásaként azonban viszonylag nehéz lesz kutatási pénzt szerezni az ehhez hasonló témákra.

De nincs ok az elkeseredésre, hiszen itt a Giardino Armonico nevű fantasztikus olasz együttes, specialitásuk az eszelős életerővel előadott barokk zene, nem véletlenül nevezik őket Harnoncourt legvadabb gyermekeinek. Nézzük, hogyan adnak elő egy Vivaldi-fuvolaversenyt:

Vivaldi: Fuvolaverseny, RV. 443. – 09:03

Először is, hát hogyan néznek ki: semmi szmoking, frakk, vagy valami hasonló, a szólista-karmester, Giovanni Antonini egy remek szabású szürke öltönyben és egy irigylésre méltó, de koncertteremben szokatlan sárga nyakkendőben feszít. Mozgáskultúrája megszégyeníti bármelyik popsztárét, és tekergés közben a fejével és a hátával dirigálja a zenekar többi tagját. Közben néha üti a ritmust a lábával.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy a ritmus csapkodása sem volt idegen a korszaktól, és ha már Purcell mester haláláról megemlékeztünk, elmondanám, hogy Jean-Baptiste Lully, francia zeneszerző-karmester pedig azért halt meg, mert a vezénylés közben a ritmus jelzésére földhöz csapkodott méretes furkósbottal egyszer véletlenül a saját lábára ütött, a seb elfertőződött, a mester pedig végül belehalt a vérmérgezésbe.

Az olaszokhoz visszatérve, ha ez nem lett volna elég a huszadik századi sztár-módszerek és a barokk zene összeházasításából, akkor bemutatnám, hogy Vivaldiból is lehet vicces, a közelmúlt popkultúrájára reflektáló klipet forgatni, figyeljük csak a nyálas-romantikus számok hátteréből ismerős romos falucskát, és a zene ütemére a levegőben körbe-körbe repkedő szólistát:

D-dúr fuvolaverseny, RV. 428., III. tétel – 03:30

Nem tudom, feltűnt-e, de azt, hogy a furulyaművész milyen hosszan tart ki egy hangot, vagy milyen hosszú frázist köt össze, nem limitálja semmiféle tüdőkapacitás, úgy tűnik, mintha akármeddig képes volna játszani észrevehető levegővétel nélkül.

Ez gyakorlatilag így is van, és nem is kell hozzá bőrlégzéses mutánsnak lenni, kis gyakorlással bárki elsajátíthatja a technikát, amit cirkulációs légzésnek hívnak. A lényeg az, hogy mikor a tüdőből kezd kifogyni a levegő, tartalékolunk egy kicsit a pofazacskóban, ezt felhasználva még tudjuk fújni a hangszert, de a pofazacskóból fújás közben orron át tele lehet szívni a tüdőt. Az emberi test csodákra képes, lássuk ezt is egy angol nyelvű oktatófilmen:

Hogy működik a cirkulációs légzés? – 04:02

Gondolták volna, hogy a komolyzene anatómia-oktatás ürügyéül is szolgálhat?

És persze: a komolyzenét, mint minden zenét, azért hallgatja és állítja elő az emberiség, hogy jól érezze magát. Emberek: classical music is phun. Továbbra is ennek jegyében fogjuk folytatni felfedező utunkat az érdekes, vicces, illetve néha horrorisztikus zenei videók világában.

Folytatjuk…