Él egy olyan kép az operáról, hogy úgynevezett korhű, valójában leginkább maradékokból összeeszkábált, mérhetetlenül ordenáré, giccses öltözékbe bújtatott emberek üvöltöznek, üvöltözés közben erőteljes érzelemkifejező grimaszokat csinálnak, viccesen koordinálatlanul gesztikulálnak, és mindeközben nem történik semmi, továbbá nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel, illetve ha valaki halálos sebet kap, áriázik még fél órát, mielőtt tényleg kidőlne. Meg hát mindenki tudja, hogy hogyan szoktak operát játszani.
Él egy kép Wolfgang Amadeus Mozartról, ami körülbelül megfelel az Amadeus című filmben látottaknak. Meg él egy olyan is, amiben Mozart a misztikus, meg nem értett zseni, akitől rejtélyes alakok rendelik meg saját rekviemjét. És lehetne sorolni.
Miért van ez? Nos, hölgyeim és uraim, természetesen a zsidók tehetnek róla, nyilván. A nagy helyzet a következő. Nagyon sokáig nem volt különösebb divat sokkal régebbi korok zenéit játszani. Példának okáért Bach Máté-passióját a szerző halála – 1750 – után először 1829-ben adták elő, vezényelt Felix Mendelssohn.
Innentől viszont átestek a ló túloldalára, és a régi zenéket egy bő évszázadon át kizárólag valamiféle romantikus stílusban előadva tudták elképzelni. Nagy együttesek, nagy hangerő, nagy érzelmek, és így tovább. Van ennek is létjogosultsága, szó se róla, meg lehet ezt is remekül csinálni. De nem ez az egyetlen út, és meg kell, hogy mondjam, az én lelkemtől elég távol is áll.
Távol állt azoktól a zenészektől is, akik a huszadik század második felében elkezdtek gondolkodni és kísérletezni. Azt tekintették fő feladatnak, hogy kiderítsék és rekonstruálják: hogyan szólhattak annak idején, a régi közönség előtt a darabok, pontosan milyen hangszereken, milyen tempóban, milyen összetételű zenekarral, és így tovább.
Bach: Máté passió (Koopman) – 06:59
De a hangzás nem minden. Néha azt is régészetileg kell feltárni, hogy pontosan miről is szól a mű. Így van ez Mozart operáival is, különösen azokkal, amikhez egy Lorenzo da Ponte nevű librettista, később New York-i zsidó könyvesboltos és értelmiségi celebritás írta a szöveget, ezek: a Don Giovanni, a Cosi fan tutte, illetve a Figaro házassága. Mi bennük a közös? Hogy nem vígoperák. A Don Giovanniról még persze látszik, hiszen mégiscsak explicit módon a pokolra jut a főhős, de a másik kettőt bizony komédiaként szokás félrerendezni.
Mert miről is szól, mondjuk, a Figaro? A gróf akarja Figaro nőjét, Cherubino, a gróf apródja meg a gróf feleségét (vagy épp bárki mást, mint a gróf), mindenki be akar csapni mindenkit, vagy épp bosszút akar állni a másikon, mindenki másnak adja ki magát, mint ami – a végére aztán mindenki kiköt a neki szánt pár mellett, de vajon ezzel elsimulnak-e a konfliktusok, mindenki elfelejt minden sérelmet?
Vagy miről szól a Cosi fan tutte? Két barát fogadást köt, hogy menyasszonyaik nem csalják meg őket, úgy tesznek, mint akik bevonulnak katonának, majd beöltöznek álruhába, albán vendégnek, és megpróbálják elcsábítani a másik nőjét. Sikerül, a nők hozzámennek az albánokhoz, akik a végén leleplezik magukat, közlik, hogy nem ér a nevem, játszásiból volt az egész albánosdi, és mindenki úgy csinál, mintha ennél nagyobb happy end el sem volna képzelhető. Elég valószínűtlen történet.
Ha feltesszük, hogy Lorenzo da Ponte nem volt hülye, akkor ezek nyilván nem vígjátékok. Da Ponte okos volt, cinikus, remek emberismerettel és drámai érzékkel. Tudta, milyen konfliktusokat szül a hatalom, vagy épp az alárendeltség. Tudta, hogy működik hűség és hűtlenség, tudta, hogy egy szebb, jobb, érdekesebb albán vagy bármi más bizony felülírja a korábbi elkötelezettségeket – ha meg éppen nem, akkor legfeljebb nem szebb, jobb, vagy érdekesebb az albán, de majd jön egy olyan is. Tudta, amit Dr. House is: mindenki hazudik.
Ha már a darabok erről szólnak, akkor érdemes is így rendezni és előadni, erre gondolt Claus Guth rendező és Nicolaus Harnoncourt karmester, és megcsinálták minden idők legsötétebb, legfélelmetesebb, és legjobb Figaróját. Nézzük például, hogyan ígéri meg Figaro, hogy megleckézteti a grófot, és hogyan hergeli ebben Cherubino, a gróf riválisának (láthatatlan) szelleme:
Mozart: Figaro házassága (Harnoncourt) – 02:43
A gróf persze nem hagyja annyiban, el kell tenni láb alól a versenytársat, elküldi tehát katonának. Az operairodalom egyik leghíresebb áriája, menjél háborúzni, fiam. Ezt leginkább elbohóckodni szokták, mindenki tudja, hogy nem komoly, nem is kell úgy csinálni:
Mozart: Figaro házassága (Prey) – 03:50
Harnoncourtnál ugyanez az ária a hatalomról és a felnőtté válásról szóló dráma, Figaro egyszerűen gonosz, a gróf arckifejezése pedig döbbenetes, az egész hátborzongató, szinte hallani, ahogy robbannak a gránátok a harctéren:
Mozart: Figaro házassága (Harnoncourt) – 04:04
Gondolták volna, hogy Mozart ilyet is tudott? Én – eddig – nem, és eddig is nagyon szerettem, de azt hiszem, ezek után csak azt lehet mondani, az összes drámaírók és operaszerzők közül ő volt a legéleslátóbb emberismerő. Utána jönnek Bartók, Richard Strauss, Wagner, de róluk majd később.
TREX · http://polarmacko.blog.hu 2009.01.14. 18:32:31
lorien · http://lorien.blog.hu 2009.01.14. 18:39:00
De az is fontos, hogy végre itthon is kezdik néhányan meg;rteni, hogy Mozart esetében is indokolt a korhű előadás.
Béláim Béla 2009.01.14. 18:49:06
*A logikai szerpentin kiegyenesítése: Ez nem azt jelenti, hogy minden szövegkönyv, amivel dolgozott, bugyuta.
alf (törölt) 2009.01.14. 19:33:33
Persze ez csak felénk van így, hiszen harnoncourt már 30 évvel ezelőtt is így játszotta!:-)
janomano 2009.01.14. 19:51:44
És főleg felfogás, vagy vélemény kérdése.
Szerintem igenis komédiák ezek, csak hát
a XVIII. századi humor kicsit durvább, borosabb volt a mainál. És persze Mozart sem volt az az álmodozó széplélek. :-) A Beaumarchais darabot sem azért tiltották be annak idején, mert szétevetette az embereket a dráma, hanem, mert II. József egész egyszerűen "illetlennek" tartotta. Már, ha csak a zenét figyeli az ember, abban is a "játékosság" dominál, nem a don giovanni-s drámai elemek.
Szerintem elég merész dolog Hermann Prey előadását bohóckodásnak nevezni. Csak a rend kedvéért: a karmester Karl Böhm volt, a rendező pedig Jean-Pierre Ponnelle. Hmmm, nem kis nevek.
A Harnoncourt előadás grófja pedig Ildebrando D'Arcangelo.
Aztán, hogy kinek melyik tetszik jobban, szive-joga...
Gadget 2009.01.14. 21:54:23
Kérdésem annyi, honnan lehet beszerezni egy felvételt ebből az újabb Figaró-ból?
contrapunkt 2009.01.14. 21:58:40
a múltkor láttam az operában a figarót, és egy közepecske, unalmas tafelmusik volt néhány slágerrel. gondoltam, h nem úgy van az, otthon beletúrtam a jútúbba. ugyanebből a harnoncourt-féle előadásból találtam meg a hercegné áriáját, ami a legfényesebben bizonyítja, hogy attól még, hogy nem hal meg mindenki a végén, szó sincs komédiáról: www.youtube.com/watch?v=cCBKkIEZHKY . tessék összehasonlítani a többi találattal, ahol mézes-mázos slágerként éneklik a legnagyobb nevek.
nem véletlen az sem, hogy figaro basszus és nem tenor...
ja és hogy mégse kell teljesen pesszimistának lenni: ezt élőben látni hatalmas élmény volt: www.es.hu/index.php?search=text&text=%FAj+etalon
janomano 2009.01.14. 22:48:29
Ez így van. Méghozzá azért, mert a "hőstenor" a romantikus kor "terméke", Mozart korában a bariton volt a hős hangfaja.
Annyira azért nem merészkednék, hogy alffal egyetértve barokknak minősítsem, habár fúgát írt, ha nem is a legsikerültebb műve. :-)
@Gadget: komolyzene.lap.hu/ (lásd: beszerzési források) az előadás pontos koordinátái: www.amazon.com/gp/product/B000LC4TJ0/ref=s9sdps_c1_74_img1-rfc_g1_si2?pf_rd_m=ATVPDKIKX0DER&pf_rd_s=center-2&pf_rd_r=1DE2CETFMTMMC0QMZFZ7&pf_rd_t=101&pf_rd_p=463383371&pf_rd_i=507846
Annyit még a főtémához, hogy Harnoncourt és Claus Gouh a német regie-oper stílusának lájtosabb képviselői közé tartoznak látva a dolgot és vannak sokkal elvadultabb előadások, ami nem biztos, hogy jó. Van aki szereti H. szárazabb stílusát, van, aki nem. Ebben nem szivesen foglalnék állást, inkább csak konkrét produkciók esetében.
Én pl. nagyon szeretem McCreesh Máté Passióját, amit összesen 8 énekes énekel, de azért annak is nagy ereje van, amikor a záró kórus 150 énekessel szólal meg. Magyarul: szép és jó dolog a korhű zene és ha jó, akkor én is nagyon szeretem, de nem kéne lehúzni a régi jó előadásokat a WC-n. Nem igaz az a tétel, hogy korhű=jó, modern apparátus=rossz. Mindkettőből van jó is és sajnos sok szar is. Bocsánat a sok locsogásért. :-)
Gadget 2009.01.14. 23:10:09
Gadget 2009.01.14. 23:18:00
Figaro Ildebrando D'Arcangelo
Susanna Anna Netrebko
Il Conte Di Almaviva Bo Skovhus
La Contessa Dorothea Röschmann
Cherubino Christine Schäfer
Marcellina Marie McLaughlin
Bartolo Franz-Josef Selig
Basilio Patrick Henckens
Don Curzio Oliver Ringelhahn
Antonio Florian Boesch
Barbarina Eva Liebau
Cherub Uli Kirsch
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
conductor: Nikolaus Harnoncourt
Stage Director: Claus Guth
Tallián Miklós · http://marsforgatni.blog.hu/ 2009.01.14. 23:31:12
És semmi gond a sok locsogással, tökre örülök neki, hogy ennyien gondolkodnak ezeken, ezért már önmagában megéri írni.
McCreesh néha átesik a ló túlfelére, bár az együttesek méretét indokló szövege és maga a kis létszám hangzása nagyon tetszik, de néha már-már lóversenynek érzem, amit csinál, beszáll a historikusok közt elterjedt "én még gyorsabb tempót veszek tök értelmetlenül" versenybe. :)
Tallián Miklós · http://marsforgatni.blog.hu/ 2009.01.14. 23:52:29
phzs 2009.01.16. 22:23:28
Tallián Miklós · http://marsforgatni.blog.hu/ 2009.01.18. 17:33:08
janomano 2009.01.18. 18:48:29
sem a Da Ponte féle bugyi szövegek, sem a rendezések, sem a szétmagyarázás
nem ront Mozart zenei minőségén. :-)
A Figaro, ha egy kripta mélyén rendezik is meg,
vígjáték lesz. Mert röhejesek a szereplői.
A nevetségesség ókor óta létező archetípusai.
Akik óriási szívbéli drámákat vélnek felfedezni, azok még röhejesebbek. :-)
csókolom
hajdul (törölt) · http://hajdulaszlo.wordpress.com/ 2009.01.24. 09:10:57
hajdul (törölt) · http://hajdulaszlo.wordpress.com/ 2009.01.24. 09:12:51
hajdul (törölt) · http://hajdulaszlo.wordpress.com/ 2009.01.24. 09:14:12