A következő videó első másodperceiben Leonard Bernsteint láthatjuk. Pálcával a kezében koncentrál, nézeget, meditál. Belóg még a képbe néhány hangszer. Aztán kalimpál néhányat, és:
Bernstein Mahlert vezényel (1/2) – 05:38
Képzeljük el, hogyan szólalna meg Mahler 8. szimfóniája (Ezrek szimfóniája), ha nem volna senki, aki irányít, hanem a gigantikus zenekar tagjai, a két vegyeskar énekesei, a fiúkórus és a szólisták mind-mind elhalálozási sorrendben lépnének be, és a szomszédra hallgatva próbálnák meg kitalálni, éppen hol is kellene tartaniuk, milyen tempóban kellene zenélniük, satöbbi. Vagy: mi történne, ha a karzaton helyet foglaló zenekar-rész nem a karmester intéseire reagálna, hanem megvárná, míg a hang oda is megérkezik, néhány tizedmásodperc késéssel, és csak aztán kezdenének el harsonázni?
Bernstein Mahlert vezényel (2/2) – 03:38
A nagytotálokon látszik igazán az együttes döbbenetes mérete, pedig itt nincs szó ezrekről (a filmen lényegesen kevesebben játszanak, mint az ősbemutatón, ott 850 fős kórus és 171 fős zenekar volt). Ebben a káoszban a karmester teremt rendet, és ehhez szabad kezet kap: a vezénylésben csak néhány erős megszokás van, kötelező szabályrendszer nincs.
Lehet nagyjából tudni, hogy milyen karlengetés milyen ütemet jelöl, és van még néhány elterjedt gesztus, de törvényerejű rendelkezés a karmesterekre nem vonatkozik, távoli rokonaikkal, a közlekedési rendőrökkel, vagy az anyahajók leszállópályáin zászlót lengető katonákkal ellentétben.
A szokásos jeleken túl, de az illendőség határain belül minden megengedett. Szabad teátrálisan ugrándozni, és hadonászni a pálcával, ácsorogni és csak szemöldök-rángatással jelezni, és szürkeöltönyös eurobürokratának öltözve, pálca nélkül dolgozni. Akármennyit nézzük a részleteket, egyszerű érdeklődőként nem fogjuk pontosan megérteni minden egyes rezdülés és grimasz értelmét. Nem is kell, elég, ha az fogja a jelet, akinek végre kell hajtania az utasítást. Ha minden jól megy, akkor a végeredmény szépen fog hangzani.
Kellő szakértelemmel ez a szépség vizuálisan is megmutatható. Azt hinnénk, nincs is unalmasabb, mint egy komolyzenei koncert videója, hiszen vizuális események nincsenek, korlátozottan lehet elhelyezni a kamerákat, nincs füst és táncos lány, nincs semmi, ami vágókép lehetne, míg agyunk egy másik területét ingerlik a hangok. Ilyenkor a jó rendező azt láttatja, ami a zenében történik: az első részletben a karmester felkészülése és az első intés után rögtön a megszólaló orgonát látjuk, majd egy pillanattal a kórus és a zenekar belépése előtt jön a nagytotál.
Aztán elmerülünk a finom részletekben, elidőzünk az arcokon, kezeken, csillogó hangszereken, látjuk, hogy egyszerre mozdulnak a harsonák (például a második bejátszásban, 01:20 környékén), vagy hogy kísértetiesen egyszerre csapnak le az üstdobosok (második videó, 02:18 körül), és így tovább, érdemes kikeresni az összes ilyen gyöngyszemet. Közben meg lehet gondolni, mennyi felkészülést igényel egy ilyen színvonalú felvétel leforgatása és összeállítása.
A tökéletes koncerthez azonban nem elég, ha a karmester időben integet, a zenészek meg követik, ezzel nyilván nem mondok újat. Egy zenemű megszólaltatásához sokkal több gondolat kell, mint amennyit a kottalapra le lehet jegyezni, vagy onnan ki lehet olvasni.
A karmester második fő feladata, hogy ezeket a gondolatokat kigondolja, és a próbák során a zenekar játékát ennek megfelelően alakítsa. Ehhez pont annyi segítség áll a rendelkezésére, mint általában a gondolkodáshoz: lehet kutatni, olvasni, megnézni másokat, vagy nem törődni a világgal, mindegy. A végén azonban meg kell győznie a zenekart arról, hogy igaza van.
Lássuk, hogy csinálta ezt a valaha élt egyik legzseniálisabb karmester, Fricsay Ferenc (figyeljük a bejátszás elején a bemondó és a tévéstúdió 1960-as jellegzetességeit), és nézzük meg azt is –
Fricsay Ferenc vezényel (1/2) – 09:14
– milyen eredményre jut:
Fricsay Ferenc vezényel (2/2) – 10:21
A próbán elhangzó keresztnevek – mint Emil, Dora és Kurt –, úgynevezett próbajelek. Csak a karmesternek van partitúrája, a többiek szólamkottából dolgoznak. Ahhoz, hogy próba közben ugyanonnan tudják kezdeni a részleteket, szükség van olyan jelzésekre, amik minden kottában megjelölik a darab ugyanazon pontját, ezek általában kis négyzetbe írt nyomtatott nagy betűk.