Az előző rész: Az élő közvetítés mocska

Egy vezetői rendreutasítás – 00:04

Így néz ki egy szigorúságot mutató főnöki rendreutasítás, persze a szájszegletben bújkáló kis mosoly azért elárulja, hogy a címzett, Orosz Péter, semmi csúfságot nem csinált. Miért kell akkor hazazavarni?

Induljunk kicsit távolabbról. Minden, a csokis paránynál kissé fejlettebb szervezetnek szüksége van valamiféle vezérlő funkciókra, ezek összetettsége erősen függ a szervezet bonyolultságától, valamint a szervezet által végrehajtható akciók sokféleségétől és kifinomultságától.

Egy tíznél több embert megmozgató, egész éjszakás, sok élő részt tartalmazó műsor elkészítése például kísérleti körülmények között is viszonylag bonyolult. Elég bonyolult ahhoz, hogy ha minden döntési helyzetben összegyűlne minden érdekelt, értekeznének, majd határoznának, akkor a munka maga nem haladna egyáltalán, és az emiatt felgyűlő frusztrált düh egy alkalmas pillanatban maradandó lelki sebeket okozó tömeges veszekedés formájában törne ki.

Erre az emberiség viszonylag régen rájött, és a világ különféle kultúráiban különféle szokások alakultak ki a munkahelyi nukleáris háborúk megelőzésére. A sok lehetséges módszer között nincs egyedüli és üdvözítő, minden cég és minden munka más. Én most az amerikai talkshow előkészítésének és lebonyolításának tapasztalataiból osztanám megy a leglényegesebbet, minden különösebb vezetési, szervezési és menedzsmentbeli szakismeretek nélkül.

Egy

Minden döntést olyan hozott meg, aki az adott kérdésben kompetens volt.

Kettő

Ha a döntés a feladat delegálása volt, akkor kompetens személyt kértünk meg a feladat elvégzésére.

Három

A delegált konkrét feladat al-feladatainak és részfolyamatainak szervezésébe és elvégzésébe nem szólt bele a delegáló, a feladatot kapó személy maga döntötte el, hogy kivel konzultál, mit végez el maga, és mire kér meg másokat, akár a feladatot adó személyt. Ebből egy laza, hálózatszerű munkamegosztás jött létre, ami kiválóan működött, a feladat jellege és a nem túl sok, egymás képességeit jól ismerő ember miatt.

Persze vannak kicsit szomorú döntések is, amikor a tökéletesítést jelentő finomításoktól el kell búcsúzni, hogy képesek legyünk a fő feladat elvégzésére:

Miért kell olykor aludni? – 00:36

Mintegy másfél órával ezután haza is mentünk, tényleg.

Folytatjuk…

Az előző rész: Élő talkshow az elnökválasztásról

Már a megszólítással bajban vagyok: kedves olvasó? Kedves néző? Kedves internet-felhasználó? Kedves ön, ez lesz a legjobb. Ön, aki volt olyan kíváncsi, hogy belenézett az amerikai elnökválasztásról szóló, este és reggel hosszas élő blokkokat, éjszaka pedig sok zenélést és némi hírt tartalmazó videóadásunkba. Szeretnénk önnek köszönetet mondani azért, mert ránk szánt néhány percet drága idejéből, és követte, ahogy botladozva bontogatjuk szárnyainkat az úgynevezett információs szupersztrádán, ami egyszersmint csövek sorozata is, és képzavart képzavarra halmozva megpróbálunk érdekes tartalmat elhelyezni az úgynevezett internetes világhálózatban. Benne, abban. De félre az érzelgősséggel.

Már többször elmondtuk, hogy ez az egész projekt hipertérbeli garázsvideóként indult volna, azaz Péter és én néhány barátunkkal bámultuk volna a tévében és az interneten áradó adatokat, és spontán vicceseket mondtunk volna¹, leginkább persze olyasmiket, amiket utána le kell tagadni².

Amint az látható, ennél sokkal több lett belőle. Volt rendes stúdiónk, több kameránk, űrrakéta-kilövés és amerikai zászló a háttérben, komoly vendégeink, akik valóban többet érdemeltek egy otthoni beef jerky-zabálásnál, bejátszások, előre felvett és összevágott anyagok, élő kapcsolás, sokezer wattnyi lámpa, ezt kompenzálandó sokezer wattnyi zúgó légkondicionáló berendezés, az este felvett beszélgetésből reggelre szerkesztett videó készült, és még sorolhatnánk a fícsöröket (a fícsör szót Orosz Péter konzekvensen feautúrának mondja, ennyi szakmai titkot el szabad árulnom, úgy érzem).

Ez természetesen nem magától állt elő, nincs az Indexvideó szerkesztőségében egy mindenki által igénybe vehető dzsinn, aki kellő dörzsölés után berendez egy stúdiót, vagy épp pizzát szállít az éhező stábnak, és a kazetták sem a kazettafán nőnek. Ezt mind-mind emberek csinálták, akiknek a munkája nélkül az elnökválasztási éjszakán nem egy, az amatőrség és kezdetlegesség báját magán viselő, de mégiscsak valódi műsort láthattunk volna, hanem egy notebookba dugott, felborult webkamera előtt leledző, morajló, homályos és életlen társaságot.

Péterrel itt mondunk nekik köszönetet, mert tényleg mindent megtettek azért, hogy nekünk csak a tartalom kitalálására és a majomságra kelljen koncentrálni, és reméljük, hogy nem rontottuk el a munkájukat azzal, hogy rossz tartalmat szolgáltattunk, rosszul.

Egy embert szeretnénk külön kiemelni, ő Szeljak „Polar Bear” György, aki kitalálta és megvalósította az élő közvetítéshez szükséges technikai infrastruktúrát. Ez az összeállítás immár nemcsak arra volt alkalmas, hogy péniszeket vetítsen a jobbra tolódó publicista mögé, hanem egy nagyobb íróasztalon elvégezte egy komplett forgatócsoport munkáját:

Gyuri ráadásul egész éjjel fenn volt velünk, cserélgette a bejátszásokat, kezelte és javította a technológiát, valamint ő volt az ügyelő és az adásrendező is egyben. Köszönjük.

A többiek felsorolásában nem kell rendszert keresni. Amikor ezt írom, harmincsokadik órája vagyok ébren, úgyhogy a racionalizáló agyi területeim már rég felmondták a szolgálatot. Köszönet tehát Bazsó „Nínó Karotta” Gábornak és Kuglicz Ákosnak az idea felkarolásáért, az aktív segítő közreműködésért és a bölcs tanácsokért. Köszönet Polgár Natáliának a brownie-ért és azért, hogy itt a blogon figyelt a nézőkre és segített nekik. Köszönet Fodor Orsolyának, Hatala Noéminek, Tamás Bence Gáspárnak és Ács Dánielnek a bejátszások elkészítéséért, a vágásért és a szerkesztésért. Köszönet Egyed Péternek, Horváth Balázsnak és Kálmán Mátyásnak az operatőri munkáért. Köszönet Kovács Ádámnak és Fekete Xéniának a közreműködésért és az élő kapcsolásért. Köszönet Erdőgyaraki „Panic” Péternek a szerverekkel vívott küzdelem megnyeréséért és a weboldalba épített lejátszóért. És köszönet Demeter Ágnesnek, aki nélkül vérünk a stúdióban sugárzó kilowattok hatására hiperozmolárissa alakult volna, hogy élő adásban pusztuljunk el keringési elégtelenségben.

Nélkülük mindez nem jött volna létre, velük viszont megmutattuk, hogy talán webcast is teh new broadcast. Big up. Nem jut eszembe szebb köszönetnyilvánítás, mint ez itt, ami egy csodálatos világról szól:

Joey Ramone: What A Wonderful World – 03:09

Folytatjuk…

Senkit ne tévesszen meg a cím, nem az unalmas kanadai alternatív folkrockról lesz szó, de azért Halloween tiszteletére megnézhetjük a fent nevezett társaság „The Ballad of Peter Pumpkinhead” című számát:

The Ballad of Peter Pumpkinhead – 03:48

A lényeg viszont csak most jön. Mit készítenek a magyar gyerekek technikaórán? Ceruzahegyezőt, de nem ám akármilyet: egy téglalap alakúra fűrészelt rétegelt lemez két oldalára dörzspapírt ragasztanak, amin húzkodva lehet hegyezni a ceruzát. Nem vicc, nekem is volt. Meg még lehet csinálni szemöldökcsipeszt alumíniumból, vagy béna varrott tevét. Broáf.

A világ boldogabbik felén a gyermekek építenek valamit, ami egyrészt működik, másrészt lehet belőle valami okosat tanulni a valódi világban minket körülölelő csodálatos technológia titkairól. Például karosszériát papírból, gyűrődési zónákkal, aztán az egészet le is tesztelik, megnézik, mi lesz a kocsiba rakott kis tojás-emberkékkel, ha a járgány falnak kenődik. A lelkes tanár pedig az egészből kisfilmet forgat, éneklő tojáskarral, Verdi A trubadúr című operájának híres részletére, az üllő-kórusra (politikailag inkorrekt nevén cigánykórusra):

Egg Crash Opera – 02:43

Az üllő-kórus után természetesen csak a szóviccblogon jön az állókórus. 18 éven felüli, izmos férfitestekhez vonzódó nézőink viszont megnézhetik a chippendale-verziót is.

Az emberiség végtelenül gyarló. Néha, egy-egy jobb pillanatban sikerül elérni valami új, jobb minőséget, de soha nem büntetlenül. Prométheusz ellopta a tüzet, ezért egy keselyű tépkedte a máját. A tűznek örülő emberiség pedig megkapta Pandórát, a tökéletes nőt, ámde megkapta mellé a szelencét is, amiből aztán annak rendje szerint elszabadult minden baj.

Prométheusz után a következő jelentős lépést Johann Sebastian Bach tette a tökéletesség földi reprodukálása felé. Minden művében látszik az irány, és élete végére eljutott oda, hogy képes volt egyszerű halandók számára is befogadható formába önteni magát az absztrakt zenét, a zene plátóni ideáját, ha úgy tetszik. Elnézést a filozofikus felhangért, mindjárt meg fogom magyarázni, mire is gondolok – és különben se érezze magát senki ún. türhőnek, ha ez az egész érthetetlen, az az én hibám.

Szóval, ha azt mondom, hogy Bach élete végén, akkor azt egészen szó szerint kell érteni, hiszen a legutolsó alkotásáról, A fúga művészetéről van szó. Ebben 4 kánon és 14 fúga található – a kánonról nagyjából mindenki tudja, eszik-e vagy isszák, de mi az ördög az a fúga?

Induljunk kicsit messzebbről. Aki ma bekapcsolja a rádiót, vagy csak belebotlik valami nyekergésbe út közben, az az esetek 95 százalékában valami olyasmit hall, amiben van egy szólista, gitáros, énekes, vagy csak egy hörgő elmebeteg, a többiek pedig olyan hangokat játszanak mellette egyszerre, vagy legfeljebb valami egyszerű ritmusban, amik viszonylag elfogadhatóan szólalnak meg együttesen.

A kíséret szólamai önmagukban nem különösebben változatosak, nincs igazán dallamnak vagy témának nevezhető tartalom bennük, egyedül semmiféle élvezeti értékkel nem bírnak. A lehető legtisztább példa:

Ramones: Blitzkrieg Bop – 02:04

Viszont ez csak olyasvalakiknek áll jól, akiknek a családneve Ramone.

A kánon és a fúga ezzel szemben valódi többszólamúság. Nincs kiemelt szereplő, mindenki valamiféle dallamot játszik, valami önállóan is élvezhető motívumot, ami az időben előre haladva fejlődik, változik: saját életet él. A kánon esetében az egyes szólamok ugyanazt a dallamot (témát) játsszák le némi időeltolódással, és ha a szerző elég ügyes, akkor nemcsak azt lehet hallani, ahogy a szólamok magukban kibontakoznak, hanem az egyszerre megszólaló hangzatok is szépek lesznek.

Nos, a fúga is valami ilyesmi, csak van egy vagy több főtéma, válasz, kidolgozás, és a szerkesztési elvek is sokkal bonyolultabbak az egyszerű kánonnál, már-már magas matematikai ismereteket igényelnek: tükrözés, permutációk, és így tovább. Ezért mondtam, hogy megközelíti a zene absztrakt ideáját: lényegében hallható matematikáról van szó, Bach még azt sem kötötte ki, milyen hangszeren kell előadni, úgyhogy most nézzük vonósokkal, így a szólamok vizuálisan is könnyen megkülönböztethetők:

A fúga művészete, Contrapunctus XIV. – 08:11

Előadja a Musica Antiqua Köln.

Igen, ennyire komolyan gondoltam, hogy Bach élete legvégén írt művéről van szó. Ahol elhallgat az utolsó hangszer, ott a szerző fia, Carl Philipp Emanuel Bach a következőt jegyezte fel a kottába:

Vagyis: „ahol a B A C H név megjelenik az ellentémában, a szerző meghalt.”

Mielőtt befejezhette volna a saját névjegyét is tartalmazó tökéletes művet. Az utolsó téma ugyanis a B, A, C, H hangokat tartalmazza sorrendben. Aki nem ismeri fel a hangsort, az is észreveszi, hogy mikor kezdődik, a vége előtti utolsó szakasz ez, ahol hirtelen minden elcsendesedik, és egyetlen hangszer kezd az addigi dallamokhoz képest merőben újat játszani, négy egyenletes, határozott hanggal, majd a többiek ugyanezzel a négy hanggal lépnek be.

A világ legkínzóbb kínzó kérdése: hogyan hangzana a tökéletes zenemű befejezve? Gyarló emberek vagyunk, sosem fogjuk megtudni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk Glenn Gouldot is, aki zongorán tudja ugyanezt, ráadásul mindössze két kézzel játssza a négy szólamot úgy, hogy azok nem keverednek össze, mindig lehet tudni, ki kicsoda (igaz, 6 ütemmel előbb abbahagyja):

Contrapunctus XIV. Gould előadásában – 12:13

Ludwig van Beethoven nem írt, csak egy teljes operát, Fidelio címmel. Mostanában megy az Operában, Kovalik Balázs vicces és kissé szájbarágós modern rendezésében, Fischer Ádám szépen vezényel, Szabóki Tünde pedig szépen énekel.

Ugyan ez csak egy darab opera, de van hozzá négy nyitány. Az utolsóként megírtat játsszák a rendes helyén, vagyis az elején. A többit Leonóra-nyitányokként szokás emlegetni. Közülük a harmadikat Mahler ötlete alapján olykor előadják a második felvonás két jelenete között, a mostani budapesti rendezés is ilyen.

Beethoven az egy szem opera mellett írt még nyitányt és színpadi kísérőzenét, például Goethe Egmont című darabjához egy nyitányt és kilenc tételt, ami Lamoraal gróf történetét meséli el, kissé persze idealizálva. A cselekmény főszereplői a németalföldi szabadságmozgalom alakjai: Lamoraal, vagyis Egmont grófja és társai, akiket végül a spanyol király által teljhatalommal felruházott vezető, Alba III. hercege kivégeztetett.

Beethooven: Egmont-nyitány – 09:19

Természetesen programzenéről van szó: aki csak annyit tud a teljes történetből, mint amennyit az előbb elárultam, az is pontosan fogja érzékelni, mikor ábrázolódik a spanyol elnyomás, mikor jelennek meg a németalföldi hősök, mikor szembesülnek a király kürtjei a szabadságharcosokkal, mikor történik a kivégzés, és hogyan éled újra a szabadság ideája mégis a bukás után.

Mindezt csak azért érdemes tudni, hogy átérezzük annak a súlyát, hogy a Magyar Állami Hangversenyzenekar 1956. október 23. utáni első, Szilveszter délután a Zeneakadémián tartott koncertjére Ferencsik János karmester Beethoven-művekből állította össze a programot: először az Egmont-nyitányt játszották, utána a Hegedűversenyt, végül az Eroica-szimfóniát. A második tételt, a Gyászindulót a közönség állva hallgatta végig.

Beethoven: III. (Eroica) Szimfónia, 2. tétel – 09:42

A felvétel az Indavideón folytatódik →

Valami csoda folytán mindenki túlélte. Lehet, hogy a kádári vezetés volt olyan sötét bunkó, hogy nem fogta fel, miről van szó? Lehet, hogy úgy gondolták, ami a Zeneakadémián történik, az úgyis kevesek ügye, mint az irodalmi újságok?

Szerintem első a napilap, a rádió, a színpad, második az irodalmi folyóirat. Ott már nem bánom, akármit nyomnak ki. Ez a mi pártunk általános harcát nem nagyon zavarja, de ami a napilapokban, rádióban jelenik meg, az közvetlenül hat társadalmi életünkre és visszahat a politikai harcra.

– Kádár János, 1960. december 20.

Akárhogy is történt, nekem ez a koncert is ‘56 hőstettei közé tartozik.

Az előző rész: A rock értelme

A sztárkultusz nem a huszadik század hanyatló tömegkultúrájának terméke, de nem ám, és nem hiszem, hogy ezt különösebben magyarázni kellene. Például a barokk korszak énekesei, zenészei és előadóművészei sokszor legalább olyan hisztis, elviselhetetlen, agyatlan idióták voltak, mint mai kollegáik. Ők álltak a középpontban, és a ma nagy becsben tartott zeneszerzők nekik ugráltak: átírták, megrövidítették vagy épp kibővítették a darabokat, ahogyan az aktuális celeb-kasztrált kívánta.

Úgyhogy, ha szigorúan vesszük, a barokk művek autentikus előadásához a hisztis rinyálás is hozzá kell, hogy tartozzék, és komoly történészi kutatómunkával egészen biztosan komplett Barokk Blikket lehetne összeállítani, a „Balázs Pali gyermekkorában a zongorába bújt el” jellegű hírek korabeli megfelelőivel. A világgazdasági válság jótékony mellékhatásaként azonban viszonylag nehéz lesz kutatási pénzt szerezni az ehhez hasonló témákra.

De nincs ok az elkeseredésre, hiszen itt a Giardino Armonico nevű fantasztikus olasz együttes, specialitásuk az eszelős életerővel előadott barokk zene, nem véletlenül nevezik őket Harnoncourt legvadabb gyermekeinek. Nézzük, hogyan adnak elő egy Vivaldi-fuvolaversenyt:

Vivaldi: Fuvolaverseny, RV. 443. – 09:03

Először is, hát hogyan néznek ki: semmi szmoking, frakk, vagy valami hasonló, a szólista-karmester, Giovanni Antonini egy remek szabású szürke öltönyben és egy irigylésre méltó, de koncertteremben szokatlan sárga nyakkendőben feszít. Mozgáskultúrája megszégyeníti bármelyik popsztárét, és tekergés közben a fejével és a hátával dirigálja a zenekar többi tagját. Közben néha üti a ritmust a lábával.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy a ritmus csapkodása sem volt idegen a korszaktól, és ha már Purcell mester haláláról megemlékeztünk, elmondanám, hogy Jean-Baptiste Lully, francia zeneszerző-karmester pedig azért halt meg, mert a vezénylés közben a ritmus jelzésére földhöz csapkodott méretes furkósbottal egyszer véletlenül a saját lábára ütött, a seb elfertőződött, a mester pedig végül belehalt a vérmérgezésbe.

Az olaszokhoz visszatérve, ha ez nem lett volna elég a huszadik századi sztár-módszerek és a barokk zene összeházasításából, akkor bemutatnám, hogy Vivaldiból is lehet vicces, a közelmúlt popkultúrájára reflektáló klipet forgatni, figyeljük csak a nyálas-romantikus számok hátteréből ismerős romos falucskát, és a zene ütemére a levegőben körbe-körbe repkedő szólistát:

D-dúr fuvolaverseny, RV. 428., III. tétel – 03:30

Nem tudom, feltűnt-e, de azt, hogy a furulyaművész milyen hosszan tart ki egy hangot, vagy milyen hosszú frázist köt össze, nem limitálja semmiféle tüdőkapacitás, úgy tűnik, mintha akármeddig képes volna játszani észrevehető levegővétel nélkül.

Ez gyakorlatilag így is van, és nem is kell hozzá bőrlégzéses mutánsnak lenni, kis gyakorlással bárki elsajátíthatja a technikát, amit cirkulációs légzésnek hívnak. A lényeg az, hogy mikor a tüdőből kezd kifogyni a levegő, tartalékolunk egy kicsit a pofazacskóban, ezt felhasználva még tudjuk fújni a hangszert, de a pofazacskóból fújás közben orron át tele lehet szívni a tüdőt. Az emberi test csodákra képes, lássuk ezt is egy angol nyelvű oktatófilmen:

Hogy működik a cirkulációs légzés? – 04:02

Gondolták volna, hogy a komolyzene anatómia-oktatás ürügyéül is szolgálhat?

És persze: a komolyzenét, mint minden zenét, azért hallgatja és állítja elő az emberiség, hogy jól érezze magát. Emberek: classical music is phun. Továbbra is ennek jegyében fogjuk folytatni felfedező utunkat az érdekes, vicces, illetve néha horrorisztikus zenei videók világában.

Folytatjuk…