Az emberiség végtelenül gyarló. Néha, egy-egy jobb pillanatban sikerül elérni valami új, jobb minőséget, de soha nem büntetlenül. Prométheusz ellopta a tüzet, ezért egy keselyű tépkedte a máját. A tűznek örülő emberiség pedig megkapta Pandórát, a tökéletes nőt, ámde megkapta mellé a szelencét is, amiből aztán annak rendje szerint elszabadult minden baj.

Prométheusz után a következő jelentős lépést Johann Sebastian Bach tette a tökéletesség földi reprodukálása felé. Minden művében látszik az irány, és élete végére eljutott oda, hogy képes volt egyszerű halandók számára is befogadható formába önteni magát az absztrakt zenét, a zene plátóni ideáját, ha úgy tetszik. Elnézést a filozofikus felhangért, mindjárt meg fogom magyarázni, mire is gondolok – és különben se érezze magát senki ún. türhőnek, ha ez az egész érthetetlen, az az én hibám.

Szóval, ha azt mondom, hogy Bach élete végén, akkor azt egészen szó szerint kell érteni, hiszen a legutolsó alkotásáról, A fúga művészetéről van szó. Ebben 4 kánon és 14 fúga található – a kánonról nagyjából mindenki tudja, eszik-e vagy isszák, de mi az ördög az a fúga?

Induljunk kicsit messzebbről. Aki ma bekapcsolja a rádiót, vagy csak belebotlik valami nyekergésbe út közben, az az esetek 95 százalékában valami olyasmit hall, amiben van egy szólista, gitáros, énekes, vagy csak egy hörgő elmebeteg, a többiek pedig olyan hangokat játszanak mellette egyszerre, vagy legfeljebb valami egyszerű ritmusban, amik viszonylag elfogadhatóan szólalnak meg együttesen.

A kíséret szólamai önmagukban nem különösebben változatosak, nincs igazán dallamnak vagy témának nevezhető tartalom bennük, egyedül semmiféle élvezeti értékkel nem bírnak. A lehető legtisztább példa:

Ramones: Blitzkrieg Bop – 02:04

Viszont ez csak olyasvalakiknek áll jól, akiknek a családneve Ramone.

A kánon és a fúga ezzel szemben valódi többszólamúság. Nincs kiemelt szereplő, mindenki valamiféle dallamot játszik, valami önállóan is élvezhető motívumot, ami az időben előre haladva fejlődik, változik: saját életet él. A kánon esetében az egyes szólamok ugyanazt a dallamot (témát) játsszák le némi időeltolódással, és ha a szerző elég ügyes, akkor nemcsak azt lehet hallani, ahogy a szólamok magukban kibontakoznak, hanem az egyszerre megszólaló hangzatok is szépek lesznek.

Nos, a fúga is valami ilyesmi, csak van egy vagy több főtéma, válasz, kidolgozás, és a szerkesztési elvek is sokkal bonyolultabbak az egyszerű kánonnál, már-már magas matematikai ismereteket igényelnek: tükrözés, permutációk, és így tovább. Ezért mondtam, hogy megközelíti a zene absztrakt ideáját: lényegében hallható matematikáról van szó, Bach még azt sem kötötte ki, milyen hangszeren kell előadni, úgyhogy most nézzük vonósokkal, így a szólamok vizuálisan is könnyen megkülönböztethetők:

A fúga művészete, Contrapunctus XIV. – 08:11

Előadja a Musica Antiqua Köln.

Igen, ennyire komolyan gondoltam, hogy Bach élete legvégén írt művéről van szó. Ahol elhallgat az utolsó hangszer, ott a szerző fia, Carl Philipp Emanuel Bach a következőt jegyezte fel a kottába:

Vagyis: „ahol a B A C H név megjelenik az ellentémában, a szerző meghalt.”

Mielőtt befejezhette volna a saját névjegyét is tartalmazó tökéletes művet. Az utolsó téma ugyanis a B, A, C, H hangokat tartalmazza sorrendben. Aki nem ismeri fel a hangsort, az is észreveszi, hogy mikor kezdődik, a vége előtti utolsó szakasz ez, ahol hirtelen minden elcsendesedik, és egyetlen hangszer kezd az addigi dallamokhoz képest merőben újat játszani, négy egyenletes, határozott hanggal, majd a többiek ugyanezzel a négy hanggal lépnek be.

A világ legkínzóbb kínzó kérdése: hogyan hangzana a tökéletes zenemű befejezve? Gyarló emberek vagyunk, sosem fogjuk megtudni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk Glenn Gouldot is, aki zongorán tudja ugyanezt, ráadásul mindössze két kézzel játssza a négy szólamot úgy, hogy azok nem keverednek össze, mindig lehet tudni, ki kicsoda (igaz, 6 ütemmel előbb abbahagyja):

Contrapunctus XIV. Gould előadásában – 12:13