Andreas Scholl és Hilary Hahn

Így veszett el Egyiptom

Mióta világ a világ, meg színház a színház, szokás a klasszikus királydrámákat és történelmi tragédiákat modern politikai környezetbe ültetni, sőt, magára valamit is adó társulat nem rohangászik többé tógákban, és ennek örüljünk őszintén. Csak így meg a kommandós öltözékben ugráló Macbethek váltak kissé közhelyessé. Adódik tehát, hogy ha már úgyis egy posztmodern világban élünk, keverjük össze a kettőt, legyen a végül győztes hódító modern, katonás, de azért kissé ellenszenves, és legyen a végül legyőzött a végletesen antipatikus, ókori ruhás majom.

Händel Julius Caesar című operájának első felvonásában járunk, Caesar és Ptolemaiosz látszólag még barátilag tárgyalnak, de a történelmileg művelt néző úgyis tudja, mi lesz a vége, a rendezés pedig rá is erősít, érdemes figyelni a vérkomoly politikai üzenetekből vicces csináló burleszk-elemeket:


Händel: Giulio Cesare, I./3. – 06:37

Megjegyezném, hogy Andreas Scholl a ma élő egyik (ha nem a) legnagyobb kontratenor. Vagyis: olyan hangfajú énekes, aki nem az emberi hang normál, modális regiszterét használja, hanem az eggyel fölötte lévőt, a falzettet, és itt képes tisztán és szépen énekelni. Erre többek között azért van szükség, mert ma már nem divat a kasztráció.

[Hilary Hahn - credit Kasskara (courtesy of Deutsche Grammophon)]

Megjegyezném még azt is, hogy a barokk énekesekhez hasonlóan Andreas Scholl igazi sztár. Menő, ha úgy tetszik. Ma már az úgynevezett komolyzenészek közt is vannak, akik rájöttek, hogy nem előnyös, ha például csúnyák, vagy ellenszenvesek, vagy csak és kizárólag öltönyben feszítve, nyársat nyelt testtartással készülnek róluk fotók. Ők is el akarják magukat adni: nemcsak a terméket, a zenét, hanem magukat is, tudatosan építkeznek. Scholl groupie-jai például a Facebookon gyülekeznek.

Természetesen a női előadók sem maradnak le, az utóbbi időben minden, magára valamit adó fiatal zenészlány igyekszik a műfaj által megengedett keretek között elképesztően dögösnek kinézni, a stúdiók pedig promóciós videókat gyártanak, mint például az igen csinos Hillary Hahn hegedűművésznőnek:


Hilary Hahn Bachot játszik – 06:35

Megjelent: 2008. december 8., 21:44-kor | Tallián Miklós | 5 hozzászólás

Osvaldo Cavandoli: La Linea

A Manó

Osvaldo Cavandoli dizájnerként dolgozott az Alfa Romeónál. 1935-ben, Tazio Nuvolari felejthetetlen nürburgringi győzelmének évében lépett be a céghez:


Tazio Nuvolari győz – 00:34

1940-ben lépett ki, amikor a BMW megnyerte a háború előtti Mille Miglia versenyek közül az utolsót – amit már a háborúban rendeztek.

Néhány kép Osvaldo Cavandoli „La Linea” című rajzfilmjéből

Nevét egyébként csak savant-szindrómás, túlfejlett vizuális memóriával rendelkező emberek jegyezhették meg, és ők is csak később, az 1969-től 1988-ig tartó alkotói szakaszban készült munkáit szemlélve. Ráadásul ezek a munkák már korántsem autókról szóltak.

Nem így van ez Olaszországban, ahol az egyetemen a kortárs filmművészet egyik kiemelkedő rövidfilm-alkotójaként tanítják Cavandolit. Rövid, általában kétperces rajzfilmekből álló sorozatát Magyarországon is előszeretettel használták műsoridő kitöltésére a szocializmus éveiben. A sorozat eredeti címén La Linea. Fogalmam sincs, ki magyaríthatta szerencsétlenül Menő Manóra. „Barum-barum”, igen, róla van szó.

Kevesen tudják – mert a kommunista prüdériával megáldott cenzúra ezt már nem engedhette át a határon –, hogy a fehér cérnafigura utolsó tíz évében két új széria is készült: a Sexilinea és az Eroslinea.


Egy Sexilinea epizód – 04:46

A La Linea tökéletes példa harminc év távlatából is, hogyan kell valakinek pár perc boldog, gyors halált biztosítani egyszerű eszközökkel, jó ötletekkel és kreativitással.

Megjelent: 2008. december 2., 07:05-kor | Polgár Natália | 2 hozzászólás

Előzetes: A Manó

Volt egyszer egy kicsi törpe,
tükröt hordott a zsebében.
Egyszer beleesett egy gödörbe,
össze is tört kicsi tükre.
Látod, látod kicsi törpe,
ne hordj tükröt a zsebedben!

Ceterum censeo, ez a tornác, a kilátás innen is szép, de haladjunk, tovább a bugyrokba.

Folytatjuk…

Megjelent: 2008. december 1., 19:07-kor | Polgár Natália | Mars hozzászólni

Richard Strauss: Zueignung

A dalról

A dal különös műfaja az úgynevezett komoly zeneirodalomnak. Bizonyos szempontból korlátozott, máshonnan nézve meg rendkívül szabad. Egy dal általában nem hosszabb, mint egy úgynevezett szám, egy track egy mai kereskedelmi rádióadásban, egy gondosan felépített dalciklus pedig egy komolyabb album, esetleg dupla album terjedelmének felel meg, és körülbelül ugyanúgy lehet szerkeszteni őket. A jó dalciklus ugyanúgy végigvezet valamiféle laza gondolatsoron, ahogyan egy gondosan szerkesztett album.

A dalénekléshez ráadásul nem kell sok, egy énekes, meg valaki, aki kíséri, és ez – feltéve, hogy az énekes meg tudja különböztetni a tiszta és a hamis hangokat – akár már elég is lehet egy kellemes zenei élményhez. Ezért mondom, hogy a dal korlátozott körülmények közt is remek, ahogyan a baráti dobozgitározással kísért tábortűz körüli performansz is, ha épp arra van szükség.

Persze az egy énekesre és kíséretre épülő forma limitál: a dalszöveg általában vers, esetleg eredetileg nem is megzenésítésre íródott, a dal maga legfeljebb dalciklus része, általában nincs más nagyobb műbe fűzve, pl. operába. A szabadság része: egy verset bárki elénekelhet, sokszor nincs megkötve még az előadó neme és hangfaja sem, tehát az interpretációs lehetőségek meglehetősen szabadok.

Ha pedig mindezt a világ legklasszabb zenészei csinálják, az így néz ki:


Richard Strauss: Zueignung – 01:41

A felvételen Dame Kiri Te Kanawa énekel, és Sir Georg Solti zongorázik. Némi átöltözés és áthangszerelés után pedig ugyanők, ezúttal zenekarral:


Zueignung (zenekarral) – 02:31

Megjelent: 2008. november 28., 19:18-kor | Tallián Miklós | 1 hozzászólás

Élő közvetítés az amerikai elnökválasztásról (9. rész)

Hogyan csináljunk végtelenül pártos választási műsort?

Az előző rész: A közvetítés hőtana és elektrodinamikája


Tóta W. Árpád brownie-zik és kritizál– 01:58

Tóta W. Árpádnak igaza van: én a magam részéről egészen biztosan elfogult voltam. Úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy Amerika a két lehetséges jelölt közül a rosszabbat választotta meg (hogy miért, annak megvitatása viszont nem tartozik szorosan erre a blogra, akit érdekel, olvassa el Király András választás előtti WSJ-szemléjét). Ezt a véleményemet korábban sem titkoltam, és nem éreztem volna különösebben hitelesnek, ha hirtelen függetlennek álcázott moderátorként kezdtem volna tevékenykedni, miközben saját blogomon egy bazinagy McCain-jelvény villogott.

Igaz az is, hogy ma egy magyar politikus mellett sem állnék ki, hogy igen, inkább rá tessék szavazni, mint az ellenfelére, miközben egészen határozottan megmondom, hogy milyen eredménynek örülnék egy másik ország választásán. Erre számos okom van.

Az egyik, hogy Amerikában a választás valóban választás: pontosan lehet tudni, hogy ki miről mit gondol. Ennek alapján el lehet dönteni, van-e olyan jelölt, aki elég közel áll hozzánk. Ez a hazai mezőnyben ismeretlen. A választás persze, mint mindig, világnézeti, hovatartozási kérdés, de legalább van valamiféle értelmes politikai vetülete is.

A másik, hogy nincs különösebb felelősségem. Még az itteni választásokon sem számít semennyit, hogy kit reklámoznék, az amerikaiakról alkotott véleményemnek meg még annyi hatása sincs. Ez egyszerűen megnyugtató: nem érhet az a vád, hogy valakinek vagy valaminek az érdekében nyilvánítok véleményt, hiszen nincs érdemi befolyásom.

A harmadik, hogy csak igen közvetett, és áttételes érdekem fűződik a végeredményhez, tehát nem befolyásolnak a közvetlen választási ígéretek, ez egyrészt nagyobb objektivitást enged, másrészt lehetőséget hagy az elvi alapú véleményformálásra. Nem kell arra gondolnom, hogy ugyan szimpatikusabb az egyik, de nagyobb fizetésemelést ígért a másik.

A negyedik, hogy nincs különösebb kényszerem az objektivitásra, szerencsére, műfaji okokból sem. Aki tájékozódni akart, rengeteg elsődleges (amerikai) forrásból válogathatott, és idehaza is majdnem minden nagyobb sajtótermék rendszeresen beszámolt, a legbővebb a Fehér Ház blog volt. Akit érdekelt, lényegében minden fontos tényt megismerhetett. Viszont nem éreztem kötelességemnek, hogy felvilágosítsam mindazokat, akiket ez az egész nem izgatott.

Az ötödik, hogy nincs kiegyensúlyozottsági kényszer semmiféle egyenlőségi furkósbottal hadonászó hatóság felől, sem nem fizetnek politikai hirdetésért, miért is tennék.

Igen, mindezek miatt könnyű szubjektív, elfogult műsort készíteni. És azt gondolom, ez nem is feltétlenül akkora baj. Ellenkező irányba elfogult kommentárt lehetett látni-hallani bőven, szerintem nem ártott színesíteni a képet. Objektív hírekkel pedig el voltunk árasztva - az internet korában élünk, bárki tetszőleges elsődleges forrást el tudott érni, aki meg nem, annak ott voltak a hazai (internetes) tudósítások.

Folytatjuk…

Megjelent: 2008. november 27., 12:16-kor | Tallián Miklós | 8 hozzászólás

Élő közvetítés az amerikai elnökválasztásról (8. rész)

A közvetítés hőtana és elektrodinamikája

Az előző rész: Ugye ön is szereti az Excelt?

Megszületett a terv, hogy kivel, mikor, miről szeretnénk beszélgetni, mit fogunk lejátszani. Kiderült az is, mennyi technikai felszerelés kell ahhoz, hogy a tartalmakat bele is tudjuk tenni az internetbe (vö. információs szupersztráda, csövek sorozata, animált képek, és így tovább). Sok-sok számítógép, kamerák, mindenféle izék sok nyomkodható gombbal, meg lámpák.

Az Indexvideó stúdiójának lámpái. Fotó: Szeljak György

Lámpából sosem lehet elég. Gondoljunk arra, hogy a fényképezéssel ellentétben a videózásnál egy képkocka rögzítésére erősen korlátos idő áll rendelkezésre, ezért fényárt kell biztosítani, hogy látható, élvezhető anyag készüljön.


Bemutatjuk a lámpákat – 00:26

Amikor ezt végiggondoltunk, rögtön eszünkbe jutott két, korábban megnyugtatóan félresöpört kérdés:

  1. Hogy fogjuk ezt kibírni hőguta nélkül?
  2. Hogy fogja ezt az elektromos hálózat kibírni szénné égés nélkül?

És ezek csak a lámpák, a nem elhanyagolható fogyasztású és hőleadású számítógépekről még szó sem volt.


A pokoli elosztódzsungel – 00:35

A stúdió egy irodaházban kialakított, közepes szobányi méretű, ablak és szellőzés nélküli helyiség, képzeljük el, hogy itt elhelyezünk egy konyhai sütőt, amiben egyszerre kapcsoljuk be az összes sütő- és grillező funkciót, kinyitjuk az ajtaját, és így üzemeltetjük mintegy tizenhárom órán át. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között lehetetlen bármit is csinálni, így megoldás kellett:


Life support – 00:20

Igen, jól látják, ez két mobil klíma, amik bent zúgtak1 és hideg levegőt okádtak, kívül pedig fűtöttek. A lámpák és a klíma együttesen körülbelül 10 percig bírták, ezek után az elektromos hálózat megadta magát, és kiment a biztosíték (tudom, szakszerűen az kismegszakító, bizalmasan rövidítve pedig KM). Ezen persze nem nagyon kell csodálkozni.

Mindenki, aki végzett középiskolát, tudja, hogy egy fogyasztó elektromos teljesítménye a rá eső feszültség és a rajta áthaladó áram szorzatával egyenlő. Ennek alapján könnyen kiszámítható, hogy 4 kilowattnyi teljesítmény eléréséhez egy 230 voltos hálózaton körülbelül 17,4 amperre van szükség. A biztosíték elméletileg 16 ampert enged meg tartósan, így teljesen egyértelmű volt, hogy a lámpák mellé már nem lehet a klímát bekapcsolni, ezért utóbbit az ajtóba állítottuk, onnan fújt befelé, és egy szomszéd szobából, hosszabbítón át kapta az áramot.

Ezzel a megoldással kibírta az ember és a hálózat is, csak arra kellett még vigyázni, hogy a lámpákat mindig egyesével, egymás után kapcsoljuk be. A magyarázat az, hogy az izzószálak ellenállása hidegen kicsi, emiatt (Ohm törvényének megfelelően) közvetlenül bekapcsolás után sokkal nagyobb áram folyik, mint bemelegedés után – ezért a hagyományos izzók legtöbbször bekapcsoláskor égnek ki. A sok lámpa együttes bekapcsolása okozta nagy áramot pedig szintén nem bírta volna el a hálózat, még akkor sem, ha pont az ilyen természetes, bekapcsolással járó hatások elviselésére a megszakítók úgy vannak megszerkesztve, hogy a rövid áramimpulzusokra más, a normálisnál esetleg picit nagyobb határérték vonatkozik.

Végül ezekkel az óvintézkedésekkel, és fejenként 3–4 liter víz elfogyasztásával baj nélkül kibírtuk reggelig.

Folytatjuk…


  1. A légkondicionáló berendezések zúgását állítólag felszedték a mikrofonok is, bájos amatőr zsezsgést rétegezve a közvetítés hangjára. Én persze nem hallottam, de logikus, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk legközelebb. – Orosz Péter

Megjelent: 2008. november 11., 13:10-kor | Tallián Miklós | 1 hozzászólás

süti beállítások módosítása