Haydn → Kraftwerk

A robotok humora

[Sugárzó robot, rajta franciául a következő szöveg: „Nem a nukleáris energiára! Igen a megújuló energiaforrásokra!” Forrás: Stop Iter]

Miről szól ma a popzene? Leginkább egy csomó olyasmiről, amiről már évezredek óta rínak a költők: férfiak, nők, valamint Komoly Erkölcsi és Politikai Mondanivaló. Uncsi, kit érdekel. Közben kitalálták a robotokat, meg az autópályát, meg az atombombát, és erről alig-alig énekel valaki. Ezért is jó, hogy létezik a Kraftwerk. Hiszen ők másról sem beszélnek, mint a tényleg fontos dolgokról.

Keményen, hidegen, precízen, ugyanakkor elképesztően szellemesen, csak kell némi fül a humor észrevételéhez. Vegyük például a klasszikusok egyik kedvencét, a szabályos szonáta-formát. Kezdődik egy lassú bevezetéssel, utána az expozícióban megkapjuk a főtémát az alaphangnemben, illetve ennek az ötödik fokára épülő, úgynevezett domináns hangnemben, majd zárótéma következik. Utána a téma szabad kidolgozása mindenféle módokon, végül pedig repríz, ahol visszatér az eredeti fő- és melléktéma, végül egy kódával lezárul a mű. És akkor most nézzünk egy tankönyvbe illően tökéletes példát:


Kraftwerk: Radioactivity (élő) – 07:42

[Joseph Haydn. Forrás: Mozart Forum]

Bizony. A tömegek pedig egy tökéletes klasszikus szonátára csápolnak, ez egyszerre vicces és gyönyörű. A düsseldorfi robotemberek Haydn legnagyobb, ma élő tanítványai. Ha a Radioactivity nem lett volna elegendő bizonyíték, akkor mindenki gondoljon most gyorsan a Búcsúszimfóniára. Ez az a darab, amit Haydn akkor írt, amikor már nagyon szabadságra akart menni, és ezt úgy jelezte Esterházy hercegnek, hogy a szimfónia rendes befejezése helyett a zenészek (látszólag darab közben, valójábana kottában leírt időpontban) egyesével felkeltek, eloltják a kottapultot megvilágító gyertyát, majd kivonultak, így egyre kevesebben maradtak játszani, míg végül az utolsó is otthagyta a színpadot.

Ennek felelevenítése után pedig nézzük meg ismét robotékat:


Kraftwerk: Music Non Stop (élő) – 09:49

Szépen, sorban lekapcsolják a fényeket, és levonulnak: előrször Schmitz, utána Hilpert, majd Schneider, végül Hütter. Csak a lüktetés marad, fokozatosan, szólamonként elcsendesülve. Music non-stop. Haydn pedig elégedetten mosolyoghat valahol a túlvilágon.

Megjelent: 2008. december 16., 17:01-kor | Tallián Miklós | 9 hozzászólás

A brit királyi légierő Afganisztánban

Harrierrel odabaszni

Aki hozzám hasonlóan túl fiatal ahhoz, hogy annak idején élőben követhette volna a falklandi háborút, minden bizonnyal inkább a hírhedt Pepsi reklámból emlékszik a Harrier repülőgépre:


Pepsi reklám Harrierrel – 00:45

Pepsi-pontokat 10 centért is lehetett vásárolni, így egy bizonyos John Leonard beküldött 15 valódi pontot, valamint egy csekket hétszázezer dollárról, ami mindenképp szuper üzletnek tűnik a repülőgép forrástól függően 20–30 millió dolláros vételárához képest. A Leonard v. Pepsico, Inc. perben végül a bíró sajnos nem Leonardnak adott igazat. Már csak azért sem, mert Harrier kereskedelmi forgalomban nem kapható.

[Thrust vector nozzle egy Sea Harrier repülőgépen. Forrás: Wikipedia]

Ízléssel választott pedig, és most nem a Pepsire gondolok, amit 1998. augusztus 26-a óta nem fogyasztok, mert rájöttem, hogy a kóla finomabb. A Harrier ellenben! Igazi klassz hatvanas évekbeli brit repülő, és ezzel az izével itt oldalt még olyat is tud, hogy repülés közben felfelé irányt vált, vagy függőlegesen le- és felszáll – azaz vétol. Az izét úgy hívják, hogy thrust vector nozzle, amit nemcsak azért nem írok ide magyarul, mert fogalmam sincs, hogy van, hanem azért sem, mert átkozottul jól néz ki angolul leírva.

De jöjjön már az akció, a fenébe – gondolhatja most mindenki jogosan, aki túl fiatal ahhoz, hogy annak idején élőben nézhette volna végig, ahogy a brittek 34 Harrierrel fenékbe rúgták a tízszeres légifölényben lévő argikat –, úgyhogy itt az akció:


Harrier Afganisztánban – 00:15

Ez szuper lehet! Nem is annyira odalent nyelni a port, mint ilyen borzasztó alacsonyan cikázni a világ egyik legizgalmasabb vidéke fölött, és mindezért fizetést kapni.

Nézzék csak meg Luke Powell fotóit:

[Fejzabad város Badaksan tartományban, Afganisztán. Fotó: Luke Powell]

Megjelent: 2008. december 9., 18:06-kor | Orosz Péter | 4 hozzászólás

Andreas Scholl és Hilary Hahn

Így veszett el Egyiptom

Mióta világ a világ, meg színház a színház, szokás a klasszikus királydrámákat és történelmi tragédiákat modern politikai környezetbe ültetni, sőt, magára valamit is adó társulat nem rohangászik többé tógákban, és ennek örüljünk őszintén. Csak így meg a kommandós öltözékben ugráló Macbethek váltak kissé közhelyessé. Adódik tehát, hogy ha már úgyis egy posztmodern világban élünk, keverjük össze a kettőt, legyen a végül győztes hódító modern, katonás, de azért kissé ellenszenves, és legyen a végül legyőzött a végletesen antipatikus, ókori ruhás majom.

Händel Julius Caesar című operájának első felvonásában járunk, Caesar és Ptolemaiosz látszólag még barátilag tárgyalnak, de a történelmileg művelt néző úgyis tudja, mi lesz a vége, a rendezés pedig rá is erősít, érdemes figyelni a vérkomoly politikai üzenetekből vicces csináló burleszk-elemeket:


Händel: Giulio Cesare, I./3. – 06:37

Megjegyezném, hogy Andreas Scholl a ma élő egyik (ha nem a) legnagyobb kontratenor. Vagyis: olyan hangfajú énekes, aki nem az emberi hang normál, modális regiszterét használja, hanem az eggyel fölötte lévőt, a falzettet, és itt képes tisztán és szépen énekelni. Erre többek között azért van szükség, mert ma már nem divat a kasztráció.

[Hilary Hahn - credit Kasskara (courtesy of Deutsche Grammophon)]

Megjegyezném még azt is, hogy a barokk énekesekhez hasonlóan Andreas Scholl igazi sztár. Menő, ha úgy tetszik. Ma már az úgynevezett komolyzenészek közt is vannak, akik rájöttek, hogy nem előnyös, ha például csúnyák, vagy ellenszenvesek, vagy csak és kizárólag öltönyben feszítve, nyársat nyelt testtartással készülnek róluk fotók. Ők is el akarják magukat adni: nemcsak a terméket, a zenét, hanem magukat is, tudatosan építkeznek. Scholl groupie-jai például a Facebookon gyülekeznek.

Természetesen a női előadók sem maradnak le, az utóbbi időben minden, magára valamit adó fiatal zenészlány igyekszik a műfaj által megengedett keretek között elképesztően dögösnek kinézni, a stúdiók pedig promóciós videókat gyártanak, mint például az igen csinos Hillary Hahn hegedűművésznőnek:


Hilary Hahn Bachot játszik – 06:35

Megjelent: 2008. december 8., 21:44-kor | Tallián Miklós | 5 hozzászólás

Chicago History Museum: Mapping Chicago – How It’s Made

A földgömbgyár gyomrában

[A félmeztelen szerző földgömbje mellett ételeket néz az ebédlőasztalnál]

Van egy földgömböm. Nagyon szeretem. A dán Scanglobe vállalat terméke, az apám vásárolta nekem Koppenhágában 1985-ben, ezért aztán hemzseg a már nem létező országoktól. Ja és nincs még rajta Eritrea, aminek az etiópok nyilván nagyon örülnek.

A földgömb világít. Ugyan kevesebbet tud, mint a Google Earth, azt várakozás nélkül tudja. Egy szép, Snow Crash-i jövőben a felszín valószínűleg görbült OLED-képernyő lesz majd, de addig sincs gond, mert a gömböt egyáltalán nem kellemetlen minden nap nézegetni az ebédlőasztalnál.

És amióta ezt a videót láttam, azt is tudom, hogy készül:


Hogy készül a földgömb? – 04:43

Pontosabban azt, hogy készül póriasabb, nem világító alternatívája a Replogle gyár üzemében. A Replogle egyébként időközben felvásárolta az én földgömbömet gyártó Scanglobe-ot, amit azóta európai márkájaként üzemeltet.

A felvételt a Chicago History Museum készítette, érdemes figyelni a rendkívül cuki, rendkívül amerikai narrációt. Én pedig egyszer őrületes extraprofitért fogok túladni saját földgömbömön az addisz-abebai bazárban.

Megjelent: 2008. december 4., 05:45-kor | Orosz Péter | 1 hozzászólás

Lolita No.18: Rockaway Beach

Ahol Ramones van, ott jókedv is van

A Föld legnagyobb óceánja és egy tisztes méretű kontinens sem kelthet zavart abban a zenei tengelyben, ami a japán csajpunk és a New York-ból származó Ramones zenekar között feszül. Biztos mindenkinek megvolt már, ahogy a Shonen Knife tagjai megküzdenek a japán hangtanba körülményesen illeszthető „I Wanna Be Sedated” refrénjével, úgyhogy ugorjunk eggyel arrébb.

A Lolita No.18 1989 óta létezik, negyedik, FUBO LOVE NY című albumukat maga Joey Ramone produkálta, itt pedig eljátsszák a Rockaway Beach-et – és ha jól látom, a producer is besegít:


ロリータ18号: Rockaway Beach – 02:00

Azt próbálom még megfejteni, hogy a zenekar „I ♥ NY” feliratú trikót viselő tagja vajon miért egy rózsaszín rúdléggömbbe énekel.

Megjelent: 2008. december 3., 05:45-kor | Orosz Péter | 3 hozzászólás

Élő közvetítés az amerikai elnökválasztásról (10. rész)

Hogy készül a brownie?

Az előző rész: Hogyan csináljunk végtelenül pártos választási műsort?

Álmatlanságban szenvedő nézőink már egy hónapja is láthatták összeállításunkat az amerikai konyhaművészet második legfinomabb süteményéről, amit Tóta W. Árpád is jóízűen fogyasztott. De sokkal fontosabb ez annál, mint hogy örökké az éjszakai műsorsávba suvasszuk ismétlés nélkül, úgyhogy íme:


Hogy készül a brownie? – 04:08

A receptet az Andrássy úton találtam úgy három éve, hirtelen brownie-sütési ötlettől vezérelve beírtam a Google-be, hogy ultimate brownie recipe, mert a legjobbra vágytam. Sokat nem is vacakoltam, és a következő boltban beszereztam az alapanyagokat az akkori első találat alapján, ami valami sütős fórumra vezetett, ahol TAMPASMOM felhasználó a következőt tette közkinccsé:

The Ultimate Brownie

227 (300) gramm étcsokoládé
225 (250) gramm vaj
5 tojás
675 (750) gramm cukor
1 evőkanál vaníliás cukor
175 (200) gramm liszt
410 (500) gramm darabolt, frissen pirított dió

Melegítsd elő a sütőt 190 fokra.

Olvaszd össze a csokoládét és a vajat gőz fölött, majd tedd félre. Turmixold össze a tojásokat a cukorral és a vaníliás cukorral tíz percen keresztül. Keverd bele lazán az olvadt vajas csokoládét és a lisztet. Keverd bele a pirított diót. Öntsd az egészen kivajazott, 23×33 centiméteres tepsibe. Süsd 35–401 percig, de ne süsd túl. Fogyasztás előtt hagyd kihűlni.

Az eredetileg hülye mennyiségek természetesen a recept amerikai származása miatt vannak, mögöttük zárójelben az európai konyhák mérőeszközeivel, illetve az európai boltok kiszereléseivel jóval kompatibilisebb felkerekítéseim. Tepsinek pedig a felkerekített számokkal kiválóan alkalmas az alapértelmezett tepsi, ami a sütőben van.

Borzasztóan finom, egy óra alatt kész, utána pedig lehet villódzó szemmel hemperegni a cukortúladagolástól. És ha arról van szó, születésnapi tortának is kiválóan megfelel:

[A szerző 2006 januárjában egy tepsi brownie-val, amit Mesterházy Lilinek készített mint születésnapi tortát. Fotó: Sirokay Bori]

Folytatjuk…


  1. Modern légkeringetős sütőben ennyi idő alatt briketté ég, húsz perc után feltétlenül nézzünk rá, és huszonötnél tovább ne maradjon bent.

Megjelent: 2008. december 2., 16:53-kor | Orosz Péter | 15 hozzászólás