Mióta világ a világ, meg színház a színház, szokás a klasszikus királydrámákat és történelmi tragédiákat modern politikai környezetbe ültetni, sőt, magára valamit is adó társulat nem rohangászik többé tógákban, és ennek örüljünk őszintén. Csak így meg a kommandós öltözékben ugráló Macbethek váltak kissé közhelyessé. Adódik tehát, hogy ha már úgyis egy posztmodern világban élünk, keverjük össze a kettőt, legyen a végül győztes hódító modern, katonás, de azért kissé ellenszenves, és legyen a végül legyőzött a végletesen antipatikus, ókori ruhás majom.

Händel Julius Caesar című operájának első felvonásában járunk, Caesar és Ptolemaiosz látszólag még barátilag tárgyalnak, de a történelmileg művelt néző úgyis tudja, mi lesz a vége, a rendezés pedig rá is erősít, érdemes figyelni a vérkomoly politikai üzenetekből vicces csináló burleszk-elemeket:

Händel: Giulio Cesare, I./3. – 06:37

Megjegyezném, hogy Andreas Scholl a ma élő egyik (ha nem a) legnagyobb kontratenor. Vagyis: olyan hangfajú énekes, aki nem az emberi hang normál, modális regiszterét használja, hanem az eggyel fölötte lévőt, a falzettet, és itt képes tisztán és szépen énekelni. Erre többek között azért van szükség, mert ma már nem divat a kasztráció.

Megjegyezném még azt is, hogy a barokk énekesekhez hasonlóan Andreas Scholl igazi sztár. Menő, ha úgy tetszik. Ma már az úgynevezett komolyzenészek közt is vannak, akik rájöttek, hogy nem előnyös, ha például csúnyák, vagy ellenszenvesek, vagy csak és kizárólag öltönyben feszítve, nyársat nyelt testtartással készülnek róluk fotók. Ők is el akarják magukat adni: nemcsak a terméket, a zenét, hanem magukat is, tudatosan építkeznek. Scholl groupie-jai például a Facebookon gyülekeznek.

Természetesen a női előadók sem maradnak le, az utóbbi időben minden, magára valamit adó fiatal zenészlány igyekszik a műfaj által megengedett keretek között elképesztően dögösnek kinézni, a stúdiók pedig promóciós videókat gyártanak, mint például az igen csinos Hillary Hahn hegedűművésznőnek:

Hilary Hahn Bachot játszik – 06:35