A dal különös műfaja az úgynevezett komoly zeneirodalomnak. Bizonyos szempontból korlátozott, máshonnan nézve meg rendkívül szabad. Egy dal általában nem hosszabb, mint egy úgynevezett szám, egy track egy mai kereskedelmi rádióadásban, egy gondosan felépített dalciklus pedig egy komolyabb album, esetleg dupla album terjedelmének felel meg, és körülbelül ugyanúgy lehet szerkeszteni őket. A jó dalciklus ugyanúgy végigvezet valamiféle laza gondolatsoron, ahogyan egy gondosan szerkesztett album.

A dalénekléshez ráadásul nem kell sok, egy énekes, meg valaki, aki kíséri, és ez – feltéve, hogy az énekes meg tudja különböztetni a tiszta és a hamis hangokat – akár már elég is lehet egy kellemes zenei élményhez. Ezért mondom, hogy a dal korlátozott körülmények közt is remek, ahogyan a baráti dobozgitározással kísért tábortűz körüli performansz is, ha épp arra van szükség.

Persze az egy énekesre és kíséretre épülő forma limitál: a dalszöveg általában vers, esetleg eredetileg nem is megzenésítésre íródott, a dal maga legfeljebb dalciklus része, általában nincs más nagyobb műbe fűzve, pl. operába. A szabadság része: egy verset bárki elénekelhet, sokszor nincs megkötve még az előadó neme és hangfaja sem, tehát az interpretációs lehetőségek meglehetősen szabadok.

Ha pedig mindezt a világ legklasszabb zenészei csinálják, az így néz ki:

Richard Strauss: Zueignung – 01:41

A felvételen Dame Kiri Te Kanawa énekel, és Sir Georg Solti zongorázik. Némi átöltözés és áthangszerelés után pedig ugyanők, ezúttal zenekarral:

Zueignung (zenekarral) – 02:31